Share

Păsările lunii septembrie – acvilele

Păsări maiestuoase, care prin silueta lor ne duc cu gândul la măreție, acvilele au inspirat legiuni întregi, nu doar de soldați romani, ci și de iubitori ai naturii. Și, deși când vorbim de migrație nu ne gândim de regulă la păsări răpitoare, nu puține sunt speciile care parcurg drumul anevoios, plin de provocări, până în Africa. E toamnă, fiți cu ochii pe cer nu doar pentru berze și rândunici, ci și pentru acvile.

Acvilă de câmp

Familia/Genul

Acvilele sunt păsări răpitoare de talie, în general, mare, aparținând familiei Accipitridae. Sunt păsări puternice, cu aripi late, care le permit să planeze perioade îndelungate. Au gheare ascuțite, cu care prind prada de dimensiuni considerabile și cioc puternic cu care o sfâșie. Acuitatea vizuală este de câteva ori mai mare decât a oamenilor. Penajul adulților, la care se ajunge după câțiva ani, este asemănător, dar femela este puțin mai mare.

Acvilele reprezintă un grup eterogen, în care sunt incluși reprezentanți ai mai multor genuri, nu neapărat înrudiți între ei și numără 12 specii întâlnite în Europa, dintre care 8 pot fi observate și în România: acvila de munte, acvila de câmp, acvila țipătoare mică, acvila țipătoare mare, șerparul, acvila mică, acvila de stepă și codalbul.

Acvilă de munte

Unde le vezi  

Există aproximativ 60 de specii de acvile răspândite pe întreg globul, majoritatea fiind întâlnite în Eurasia și Africa. Australia și cele două Americi adună împreună doar 14 specii.

La noi sunt răspândite pe întreg teritoriul, însă fiecare specie are particularitățile ei. Acvila țipătoare mică e mai abundentă în Transilvania, codalbul este legat de zonele umede întinse, Delta Dunării fiind aria sa forte, acvila de munte este prezentă în zone cu stâncărie, iar acvila mică este mai abundentă în Dobrogea.

Hrana

Acvilele sunt păsări carnivore, dieta constând din insecte, amfibieni, reptile, pești, păsări, mamifere. Unele specii consumă și hoituri.

Fiind prădători de top, acvilele au suferit de-a lungul timpului din cauza otrăvirii, fie deliberate, fie accidentale, fenomene prezente încă. Unele specii sunt văzute ca prădători ai animalelor domestice sau a celor crescute pentru vânătoare și devin astfel victimele otrăvirii deliberate cu ajutorul momelilor, adesea cadavre otrăvite. Accidental, sunt comune fenomenele de otrăvire cauzate de mai mulți factori, precum ar fi plumbul din alicele de vânătoare (acvilele consumă animalele vânate găsite moarte sau rănite), sau prin fenomenul de bioacumulare – pesticidele se acumulează de-a lungul lanțului trofic, iar acvilele fiind prădătoare de top primesc o doză concentrată a acestora. De asemenea, folosirea pe scară largă a pesticidelor duce la scăderea surselor de hrană.

Acvilă mică

Cuibărit

Majoritatea acvilelor au cuibul situat în arbori, unele specii cuibăresc și pe stâncării, mai rar chiar și pe sol (speciile care ajung și în tundră cuibăresc majoritar pe sol în lipsa arborilor). Cuibul este construit în general din crengi și refolosit ani la rând, căpătând astfel dimensiuni considerabile și având și alți locatari.

Speciile mai mici au 1-2 pui pe sezon, cele mai mari 2-3, rareori 4. Prezintă fenomenul de cainism, puiul cel mare își omoară fratele mai mic, pentru a primi mai multă hrană și a-și crește șansele de supraviețuire.

Dintre speciile care pot fi văzute în România, 6 specii cuibăresc și la noi: acvila de munte, acvila de câmp, acvila țipătoare mică, șerparul, acvila mică și codalbul.

Migrație

Unele dintre specii sunt migratoare de distanță mai lungă, iernând în zone calde, iar altele sunt sedentare sau parțial migratoare (păsările nordice coboară în iernile mai grele, sau au mișcări mai ample în sezonul rece, în căutare de hrană sau dispersie teritorială). Dintre cele 6 specii cuibăritoare la noi, acvila de câmp, acvila țipătoare mică, șerparul și acvila mică sunt migratoare, restul fiind sedentare.

Acvila țipătoare mică este o specie de acvilă de talie medie spre mare, cu anvergura între 143 – 168 cm, cu colorit maro relativ uniform și picioare galbene.

Este un oaspete de vară emblematic, în special pentru arcul intracarpatic. Deși cuibărește fragmentat în toată țara, zonele cu cea mai mare densitate sunt Podișul Hârtibaciului și poalele Masivului Făgăraș. Aici pasărea găsește habitatul ei preferat, un mozaic variat de fânețe, pășuni, pajiști, pâlcuri de arbori și terenuri agricole cultivate extensiv, situate în apropierea pădurilor de luncă. Aceste zone influențate de activitățile umane tradiționale, dar păstrând influențe naturale, furnizează locuri de cuibărit și hrana variată pentru acvila țipătoare mică. Transmițătoarele satelitare montate pe aceste păsări ne-au furnizat informații importante despre rutele de migrație, dar și despre utilizarea habitatelor.

În general tăcută, este vocală în apropierea cuibului, cel mai cunoscut fiind strigătul înalt, repetat „chi-iip”. Cuibărește solitar, în arbori, cuibul construit din crengi, cu diametrul de 50 – 150 cm, este situat aproape de liziera pădurii. Din cele 2 ouă depuse, de regulă doar un pui va zbura din cuib, puiul cel mare îl elimină de obicei pe cel mai slab, fenomen numit cainism.

Este o specie carnivoră, care se hrănește cu mamifere mici, amfibieni, reptile, păsări și unele insecte.

În România cuibăresc 1900 – 3400 de perechi, aproximativ 20% din efectivele europene ale speciei. Deși tendința populațională europeană este stabilă, în România specia se află în declin, fiind amenințată constant de pierderea habitatului prin management forestier inadecvat, care face ca arborii maturi folosiți pentru cuibărit să dispară. Intensificarea agriculturii, mai ales apariția parcelelor mari continuă, abandonarea sau convertirea fânețelor și drenarea pajiștilor umede restrâng zonele potrivite de hrănire a speciei. Totodată, și parcurile eoliene și braconajul pe rutele de migrație sunt amenințări importante.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

După cum o descrie și numele, este o specie de acvilă de talie mai mică, având anvergura aripilor de 110 – 135 cm, ca dimensiuni fiind asemănătoare mai degrabă unui șorecar. Există două forme, una deschisă, cu partea ventrală albă și una închisă, cu partea ventrală maro roșcat.

În România acvila mică este oaspete de vară, migratoare pe distanță lungă, petrecând iarna în Africa (exemplarele care cuibăresc în vestul Europei pot ierna și în sud-vestul Spaniei). Sosește la noi începând din luna mai și pleacă în septembrie-octombrie, de obicei în grupuri mici. Preferă pentru cuibărit habitatele semideschise, cu influențe stepice, în care există alăturarea de petece de păduri cu zone deschise, naturale sau mozaicate cu zone agricole.

Cuibul este situat în arbori, solitari sau în păduri, adeseori refolosit. Femela depune 1-2 ouă, pe care le clocește, iar masculul aduce toată hrana în perioada cuibăritului și imediat după ce ies puii.

Este o specie carnivoră, consumă păsări, de la mici paseriforme până la porumbei și corvide, mamifere de talie mică (în unele zonele stepice de la noi, popândăul fiind o sursă de hrană importantă), reptile și insecte. Prinde prada aproape de sol, uneori după un picaj spectaculos cu aripile strânse.

În România specia cuibărește în zonele joase și de dealuri în special în sud-estul țării, Dobrogea fiind zona cea mai importantă, dar localizat și în vestul țării și interiorul arcului carpatic.
Principalele amenințări ale speciei sunt degradarea habitatelor prin intensificarea agriculturii (care are ca efect și reducerea resursei trofice prin aplicarea pesticidelor), deranjul uman în perioada de cuibărit (în zona cuibului), precum și otrăvirea, în special accidentală, prin consumul exemplarelor speciilor de vânat, care au fost împușcate cu alice cu plumb.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Codalbul este cea mai mare pasăre răpitoare care cuibărește la noi, de când nu mai vedem siluete de vulturi pe cerul României. Cu anvergura cuprinsă între 200 și 245 cm, cu picioarele puternice și ghearele ascuțite, cu ciocul galben impresionant, codalbul este o apariție de neuitat pentru norocosul observator. Iar coada albă face identificarea păsării adulte destul de ușoară.

În România codalbul este rezident, fiind localizat în zone umede întinse, ceea ce face din Delta Dunării și sistemul lagunar habitatul optim al speciei. Cuibărește, de asemenea, de-a lungul Dunării și în zonele umede din câmpie asociate marilor râuri, în estul și vestul țării. Cuibărește în arbori (în zona de tundră ocazional și pe stâncării sau sol), cuibul uriaș fiind situat la bifurcația ramurilor. O pereche poate avea 2 – 3 cuiburi pe care le folosește alternativ. Depune 1 – 2 ouă și ambii părinți sunt implicați în clocitul ouălor și crescut puii. Aceștia ating maturitatea sexuală la 4-5 ani. Dimorfismul sexual nu este pronunțat, dar femela este puțin mai mare decât masculul.

Se hrănește predominant cu pește, dar consumă și păsări acvatice și mamifere, inclusiv leșuri, în special toamna și iarna. Scanează apa din aer și din vârful arborilor și prinde peștele intrând, de regulă, doar cu ghearele în apă. Fură pește de la alte păsări, cum ar fi uliganul pescar și cormoranul, și chiar și de la vidre.

Printre amenințări, cele mai grave sunt braconajul, coliziunea cu firele rețelelor electrice sau turbinele eoliene, electrocutarea și otrăvirea accidentală cu plumb, de la consumul hoiturilor rezultate în urma vânătorii (cu alice de plumb).

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Cum le poți ajuta

Aceste păsări maiestuoase trebuie admirate de la distanță. Acvilele sunt specii foarte sensibile la deranj, în special în perioada de depunere a ouălor și a clocitului. Astfel, apropierea de cuib nepermis de mare sau îndelungată, pentru observarea sau fotografierea păsărilor, poate duce la părăsirea cuibului. Același lucru este valabil și în cazul traseelor de escaladă amplasate pe stâncării în zonele de cuibărit.

Mitologie

Acvilele sunt păsări care simbolizează puterea încă din antichitate, când erau asociate cu atotputernicul Zeus. Au fost și sunt un puternic simbol heraldic, reprezentând măreția Imperiului Roman, Sfântului Imperiu Roman sau a celui Austro-Ungar. Pe stemele multor state se regăsesc și în prezent aceste păsări, acvila de munte sau pajura fiind și pasărea de pe stema României.

Szeptember hónap madarai – a sasok

Bevezető

Fenséges madarak, amelyek alakja a nagyságot idézi; a sasok nem csak római katonák, hanem természetjárók légióit is inspirálta. És, bár amikor a vonulásról beszélünk, ritkán gondolunk a ragadozó madarakra, nem kevés fajuk teszi meg a fáradságos és kihívásokkal teli utat Afrikáig. Ősz van, nézzetek időnként az égre, nem csak gólyák és fecskék, hanem sasok után is kutatva.

Család/Nem

A sasok, általában, nagytestű madarak. Erőteljes felépítésűek, széles szárnyakkal, amelyek segítségével hosszú ideig képesek siklórepülni. Karmaik, melyekkel a jelentős méretű zsákmányt elejtik, élesek, csőrük, amellyel széttépik azt, erős. Szemük élessége többszöröse az emberekének. A felnőtt maradk tollazata, amelyet pár év után öltenek fel, hasonló a nemek között, de a tojók kicsivel nagyobbak.

A sasok csoportja heterogén; több, egymással nem feltétlenül rokon nemet tartalmaz, és Európa-szinten 12 faj tartozik bele, amelyből 8 Romániában is megfigyelhető: a szirti sas, parlagi sas, békászó sas, fekete sas, kígyászölyv, törpesas, pusztai sas és a rétisas.

Hol látod őket

A földgolyón összesen körülbelül 60 sas faj ismert, melyek többsége európai és ázsiai elterjedésű. Ausztrália és a két Amerikai kontinens együttesen csupán 14 fajnak ad otthont.

Nálunk az ország egész területén megtalálhatóak, de mindenik fajnak megvannak a sajátosságai. A békászó sas gyakoribb Erdélyben, a rétisas a nagy kiterjedésű vizes élőhelyekhez kötődik, így a Duna-Delta a fő otthona, a szirti sassal sziklás területeken találkozhatunk, míg a törpesas Dobrudzsában látható nagyobb számban.

Táplálkozás

A sasok húsevő madarak, táplálékuk rovarokból, kétéltűekből, hüllőkből, halakból, madarakból és emlősökből áll. Egyes fajok dögöket is fogyasztanak.

Csúcsragadozók lévén, a sasok az idők során sokszor szenvedtek a szándékos vagy véletlen mérgezések miatt, és a jelenség sajnos a mai napig létezik. Egyes fajokra úgy tekintenek, mint a házi- vagy vadászati célból tenyésztett állatok ragadozóira, így gyakran esnek a szándékos mérgezések áldozatává, amikor elfogyasztják a számukra kitett csalikat – általában mérgezett dögöket. Gyakoriak a több tényező által okozott véletlen mérgezések is, mint például a sörétből származó ólommérgezés (a sasok elfogyasztják a söréttel meglőtt halott vagy sebesült állatokat), vagy a bioakkumulációként ismert jelenség – a növényvédő szerek felhalmozódnak a tápláléklánc mentén, és, csúcsragadozókként, a sasok egy koncentrált dózist kapnak belőlük. Ugyanakkor a növényvédőszerek széleskörű használata a táplálékmennyiség csökkenését is maga után vonja.

Költés

A sasok többsége fákon fészkel, míg egyes fajok sziklákon, vagy akár a talajon is költhetnek (a tundráig elérő fajok, fák hiányában, a földön fészkelnek). A fészket általában ágakból építik, és több évig használják, így az gyakran jelentős méreteket ölt, és más lakókra is szert tesz.

A kisebb méretű fajok szezononként 1-2 fiókát nevelnek, a nagyobbak 2-3, ritkán négyet. Jellemző rájuk a káinizmus, azaz a nagyobbik fióka megöli kisebb testvérét, hogy több táplálékhoz jusson és ez által megnövelje a túlélési esélyeit.

A nálunk látható fajok közül 6 költ az országban: a szirti sas, parlagi sas, békászó sas, kígyászölyv, törpesas és a rétisas.

Vonulás

Egyes fajok hosszabb távú vonulók, és melegebb éghajlaton töltik a telet, míg mások állandóak vagy részleges vonulók (az északi madarak lejönnek a nagyobb teleken, vagy a hideg periódusban nagyobb távokat tesznek meg táplálék után kutatva, vagy diszperziós céllal). A nálunk költő 6 fajból 4, a parlagi sas, a békászó sas, a kígyászölyv és a törpesas vonul, a többi állandó.

Képviselő fajok

Békászó sas (Aquila pomarina)

Közepes méretű sas, szárnyfesztávolsága 143 – 168 cm közt változik, színezete viszonylag egyöntetű barnás és lábai sárgák.

Emblematikus nyári vendégünk, főleg a Kárpát-medencében. Bár fészkel elszórtan az egész országban, legnagyobb számban a Hortobágy-fennsíkon (Szászvidék) és a Fogarasi medencében fordul elő. Itt még nagy számban találhatóak kedvenc élőhelyei, a kaszálók, legelők, kisparcellás szántók, fás ligetek és erdők által mozaikolt hagyományos agrár tájak. Ezen élőhelyek, melyeket a hagyományos emberi tevékenység alakította ki és tart fenn, jelentős természeti értékeket rejthetnek magukban és fészkelőhelyet valamint változatos táplálékforrást nyújtanak a békászó sasnak. A műholdas adóvevőkkel ellátott madarak jelentős ismereteket nyújtottak a faj hazai állományának élőhely használatáról és vonulásáról.

Általában hallgatag, csak a fészke közelében hallatja jellegzetes magas és ismételt “ki-iip” hangját. Magányosan költ, 50-150cm átmérőjű fészkét erdőszegélyekhez közeli fákra építi gallyakból. Általában két tojást rak de csak egy fiókát nevel fel. Az erősebb fióka elpusztítja gyengébb fészektársát, e viselkedést, mely a sasoknál gyakori, káinizmusnak hívjuk.

Ragadozó madár, többnyire kisemlősöket, hüllőket, kétéltűeket, madarakat és időnként rovarokat fogyaszt.

Hazai állománya 1900-3400 párra becsült, ez a faj Európai állományának a 20%-át képviseli. Bár európai állománya jelenleg stabil, a hazai populációk csökkenést mutatnak a nem megfelelő erdészeti tevékenységeknek köszönhetően, melyek következtében eltünnek a fészkelésre alkalmas öreg fák az erdőkből. Az intenzív mezőgazdaság, főleg a nagyparcellás termelés, a kaszálók beszántása és a nedves rétek lecsapolása egyre jobban szorítja vissza táplálkozó területeit. A vonulási útvonalakra épített szélerőmű-parkok és az orvvadászat tovább rontják a faj helyzetét.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Törpesas (Hieraaetus pennatus)

Ahogy a neve is mutatja, kistestű sas, 110 – 135 cm-es szárnyfesztávolsággal, mérete az egerészölyvéhez áll közelebb. Két színváltozata van, a világos változat hasoldala fehér, a sötét változaté vörösesbarna.

Romániában téli vendég, hosszútávú vonuló, a telet Afrikában tölti (a nyugat-európai egyedek Dél-Nyugat Spanyolországban is telelhetnek). Május elején érkezik hozzánk, és szeptember-október környékén távozik, általában kis csapatokban. Fészkeléshez a félig-nyílt, sztyeppei hatású élőhelyeket részesíti előnyben, ahol az erdőfoltok nyílt, természetes, vagy mozaikos, mezőgazdasági területekkel elegyednek.

A fészket magányos fákra, vagy erdőkbe építi, és sok esetben újra használja. A tojó 1-2 tojást rak, melyeket ő költ ki, míg a hím táplálékot hord úgy a költés alatt, mint közvetlenül a fiókák kikelését követően.

Ragadozó, madarakat – kisénekesektől galambokig és varjúfélékig, kistestű emlősőket (nálunk, egyes sztyeppei élőhelyeken, az ürge igen fontos táplálékforrás), hüllőket és rovarokat fogyaszt. Zsákmányát a földhöz közel, néha egy látványos, csukott szárnyú zuhanórepülés után kapja el.

Romániában alföldi és alacsony dombvidéki területeken, főleg az ország dél-keleti részén (a legfontosabb Dobrudzsa) költ, de helyenként megjelenik a nyugati részen, és a Kárpát-kanyaron belül is.

Fő veszélyeztető tényezők az élőhelyek minőségének romlása a mezőgazdaság intenzifikálódása miatt (mely, a növényvédőszer-használat által, a táplálékmennyiség csökkenését is maga után vonja), az emberi zavarás költési időben (a fészek közelében), valamint a mérgezés (főleg a véletlen mérgezés, melyet az ólom-söréttel meglőtt vadak elfogyasztása okoz).

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Parlagi sas (Aquila heliaca)

Rétisas (Haliaeetus albicilla)

A rétisas maradt a legnagyobb ragadozó madarunk, mióta Románia egeiről eltűntek a keselyűk körvonalai. A 200 és 245 cm között változó szárnyfesztávolsággal, az erős lábaival és éles karmaival, a figyelemre méltó sárga csőrével, a rétisas emlékezetes látványt nyújt a szerencsés megfigyelőnek. Fehér farka a kifejlett madarak meghatározását kimondottan megkönnyíti.

Hazánkban a rétisas állandó. Többnyire a nagy kiterjedésű vizes élőhelyek lakója, így nem meglepő, hogy a Duna Delta kínálja a legalkalmasabb költő terüleket számára. Továbbá költ a Duna mentén és a nagy folyók síksági árterületein is. Hatalmas fészkét fákra építi (a tundrán alkalmanként sziklákra vagy akár a földre is). Egy párnak akár 2-3 fészke is lehet, melyeket évről évre felváltva használnak. A tojó 1-2 tojást rak évente. A kotlásban és az utódok gondozásában mindkét nem egyaránt részt vesz. A fiatal madarak 4-5 év alatt érik el a felnőttkort. A nemek hasonló megjelenésűek, azonban a tojók enyhén nagyobbak mint a hímek.

Főként halakkal táplálkozik, de alkalmanként zsákmányol vizimadarakat és emlősöket is. A hideg időszakban gyakran fogyaszt dögöket is. A vizet a levegőből vagy magas fákról kémleli halak után. Zsákmányát általában röptében a vízfelszínről kapja el, csak nagy karmait engedve a víz alá. Ha teheti más madarak zsákmányát is elveszi, főleg a halászsastól és a kormoránoktól, de még akár a vidrától is.

Hazai állományának főbb veszélyeztető tényezői az orvvadászat, a villanyvezetékek vagy szélerőművek által okozott sérülések, a nem szigetelt középfeszültségű vezetékek miatti áramütés és az ólommérgezés a vadászat által okozott dögök fogyasztása következtében (az ólom lövedékek használata miatt).

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Hogyan segíthetsz nekik

Ezeket a fenséges madarakat távolról kell csodálni. A sasok nagyon érzékenyek a zavarásra, különösen a tojásrakás és a költés időszakaiban, így a fészekhez való megengedhetetlenül nagyfokú vagy hosszú idejű közeledés – a madarak megfigyelése vagy fotózása céljából – a fészek felhagyásához vezethet. Ez ugyanúgy érvényes a költési területeken kialakított sziklamászó útvonalakra is.

Mitológia

A sasok már az ókortól az erő jelképei, amikor a mindenható Zeusszal hozták őket kapcsolatba. Erős címermotívumok voltak, és még mindig azok, a Római Birodalom, a Német-Római Birodalom, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia nagyságát képviselve. Ma is számos ország címerében megtalálhatóak; Románia címerét például a szirti sas díszíti.

Dacă ți-a plăcut, distribuie
Livrarea produselor o vom face între două și șapte zile lucrătoare de la înregistrarea comenzii.
+