Share

Păsările lunii decembrie – Pițigoii

Deși sunt cu noi tot timpul anului, parcă iarna îi vedem mai bine și mai de aproape. Mici, agitați și unii chiar colorați, organizați în cete mixte gălăgioase, apar prin grădini și pe la hrănitori. Ne obligă să diversificăm dieta de iarnă a păsărilor sălbatice și să stăm la pândă cu degetul pe declanșator, poate ne iese fotografia aceea spectaculos de drăgălașă cu pițigoi!

Pițigoi mare (dreapta sus), piţigoi sur (stânga sus), pițigoi de brădet

Familia/Genul

Pițigoii fac parte din familia Paridae. Inițial, grupul generic al pițigoilor includea și alte specii, însă cercetările genetice recente au arătat că sunt un grup polifiletic (specii mai îndepărtate din punct de vedere genetic, grupate împreună pe baza asemănării), astfel că unele specii de pițigoi nu mai fac acum parte din familia Paridae. Este cazul pițigoiului codat – acum familia Aegithalidae, boicușului – acum familia Remizidae și cel al pițigoiului de stuf – acum familia Panuridae.

Pițigoii sunt păsări de mici dimensiuni, cele de la noi atingând maxim 15 cm, îndesate, cu cioc scurt și triunghiular. Păsări cântătoare, pițigoii sunt printre cele mai vocale păsări, ciripitul lor fiind auzit aproape tot timpul. Pițigoiul mare, spre exemplu, are un repertoriu complex, cu peste 40 de note distincte. Emit sunete de contact, în perioada rece fiind păsări sociale, precum și diferite sunete de alarmă, pentru a semnala prezența unui prădător sau pentru a aduna ceata care va alunga intrusul. Nu lipsesc nici cântecele de curtare sau cele de apărare a teritoriului.

Din familia Paridae, în Europa sunt prezente 9 specii, dintre care 7 specii cuibăresc și în România, toate fiind sedentare: pitigoiul mare, pițigoiul de brădet, pițigoiul albastru, pițigoiul moțat, pițigoiul sur, pițigoiul de munte și cel de livadă.

Pițigoi mare

Unde le vezi

Păsări caracteristice emisferei nordice, pițigoii sunt larg răspândiți în Europa, Asia, Africa și America de Nord.

Ca grup, pițigoii se întâlnesc pe întreg teritoriul țării, dar nu vom vedea peste tot aceleași specii. Cea mai largă răspândire o are pițigoiul albastru, prezent din Deltă până în zona montană, urmat de pițigoiul mare, care e probabil cel mai numeros, dar lipsește din zonele montane mai înalte. Pițigoiul sur și cel de munte se completează reciproc, cel sur fiind prezent în zonele de deal, înlocuit fiind la altitudini mari de pițigoiul de munte. Pițigoiul moțat și cel de brădet sunt specii preponderent montane. Prin contrast, pițigoiul de livadă este o specie mai termofilă, prezent mai ales în partea sudică a țării. În Transilvania este prezent în zona de foehn din estul Munților Trascău.

Piţigoi de munte

Hrana

Pițigoii sunt păsări predominant insectivore, în special în sezonul de cuibărire, când consumă cantități impresionante de insecte și alte nevertebrate. Caută hrana atât la nivelul solului, cât și în diferitele straturi arboricole, fiind capabili de manevre acrobatice pentru a o prinde. Din toamnă, meniul va conține mai mult fructe și semințe. Pot deschide chiar și alune, lovindu-le cu ciocul minute în șir. Unii pițigoi dau dovadă de mare inventivitate, pițigoiul mare folosește ace de conifere pentru a ajunge la hrană, iar cel albastru perfora mai demult capacele de la sticlele produselor lactate care erau livrate la ușa cumpărătorului, pentru a ajunge la stratul de smântână adunat la suprafață. 

Toamna și iarna caută hrana, deplasându-se în grupuri adesea mixte. Unele specii – pițigoiul mare, albastru sau sur – sunt printre cei mai constanți vizitatori ai hrănitorilor noastre iarna, unde consumă semințe de floarea soarelui, grăsime animală și fructe.

Cuibărit

Pițigoii cuibăresc în general în scorburile arborilor, cuibul fiind construit din material vegetal, pene și păr. Folosesc cu succes și scorburile artificiale, dar și alte „dependințe” umane, construite nu pentru acest scop: cutii poștale, contoare electrice și de gaz sau ghivece de flori. Fiind specii teritoriale, cuibăresc predominant individual.

Depun mai multe ponte pe an, a câte 5-10 ouă fiecare, campion fiind pițigoiul albastru cu 2 ponte, cu maximum 14 ouă per tură. Dar și mortalitatea e mare în rândul acestor mici paseriforme, iarna fiind un factor selectiv extrem de crunt: aproximativ 60% dintre juvenili și 50% dintre adulți îi cad victime.

Pițigoi albastru
Pițigoi moțat

Migrație

Pițigoii de la noi sunt specii sedentare. Spre toamnă și iarnă ponderea hranei se schimbă în favoarea fructelor și a semințelor și astfel, pot petrece aici sezonul rece. Vor forma grupuri mixte, atât cu alți pițigoi, cât și cu alte speci, deplasându-se gălăgios în căutarea hranei, pe distanțe relativ scurte.

Specii reprezentative

Cea mai mare și mai comună specie de pițigoi de la noi din țară, dar și din Europa, are cel mult 15 cm și abia prinde 20 de grame. Trăsăturile definitorii sunt abdomenul galben, împărțit în două jumătăți de o bandă neagră, mai lungă și mai groasă la mascul și capul negru lucios, cu obraji albi. Prezența păsării e dezvăluită și de sunetele emise, peste 40 la număr. Se aude mai tot timpul anului, cântând uneori chiar și pe final de iarnă.

Pițigoiul mare e prezent în toată Europa, în nordul Africii și în Asia, în est pînă în Japonia, iar în sud pînă în Indonezia. Și la noi are o răspândire mare, lipsind doar din zonele alpine înalte, fiind prezent într-o gamă foarte largă de habitate, care au în comun prezența arborilor.

Sedentar, cuibărește în păduri, dar și în parcuri sau livezi. Deși modelul „original” de cuib este scorbura naturală, pițigoiul mare ocupă cu succes scorburile artificiale și alte „construcții” de-ale noastre, cum ar fi contoarele de curent și de gaz, sau orificii din țevi și stâlpi de lemn sau de metal. Specie teritorială, cuibărește izolat, uneori de două ori pe an, femela depunând și clocind între 5-12 ouă.

Primăvara și vara se consumă predominant insecte și alte nevertebrate, puii fiind hrăniți cu cantități considerabile. Spre toamnă și iarna, meniul devine mai vegetarian, bazat pe fructe și semințe. De aceea în sezonul rece nu migrează, dar formează grupuri cu alți pițigoi sau alte paseriforme, cu care se deplasează pe distanțe scurte, în căutarea hranei. Alături de vrabia de casă este, probabil, cea mai întâlnită pasăre la hrănitorile noastre iarna, unde consumă semințe, grăsime animală și fructe.

Este o specie cu răspândire foarte largă, care s-a adaptat și chiar beneficiază de conviețuirea cu noi, astfel nu are probleme de conservare.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Este un pițigoi mic, de 11 – 13 cm, cu creștetul capului negru lucios, bărbia neagră și obrajii deschiși la culoare. Spatele e maroniu, iar partea abdomenul albicios. Se aseamănă mult cu pițigoiul de munte, de care se diferențiază cel mai ușor prin voce. Sunetul de contact este un brusc „sriciac”, dar emite și mai multe tipuri de cântece.

Pițigoiul sur lipsește doar din nordul Scandinaviei și sudul mediteranean al Europei. La fel, și în România are o răspândire largă, lipsind din zonele joase de câmpie și din zona montană, unde îi ia locul pițigoiul de munte. Îl întâlnim în pădurile de foioase și amestec, în pădurile de lângă ape, dar și în parcuri sau livezi cu arbori maturi.

Cuibărește la noi, preferând scorburile, fie naturale, fie artificiale. De regulă depune o singură pontă, de 5-10 ouă, clocite de femelă, puii fiind apoi îngrijiți de ambii părinți, care uneori mențin perechea pe viață.

Consumă insecte și păianjeni, mai ales în perioada de reproducere. Toamna și iarna, fructele și semințele devin majoritare, pițigoiul sur fiind și el sedentar. În afara perioadei de reproducere ascunde rezerve de hrană în vegetaţia uscată, în crăpăturile din scoarţa copacilor sau sub muşchi şi licheni, unde revine după câteva zile pentru a se hrăni. Iarna, poate fi observat în stolurile mixte de pițigoi care hoinăresc în căutarea hranei.

Pițigoiul sur are o distribuție largă și populație numeroasă, nu are probleme de conservare. Dar degradarea și fragmentarea habitatului, înlocuirea pădurilor de foioase cu cele de conifere și iernile grele sunt principalele amenințări cu care se confruntă.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Cu penajul în nuanțe de galben, albastru, verzui, alb și negru este cel mai colorat pițigoi de la noi. Capul rotund, cu scufie albastră și banda neagră ce traversează ochiul îl deosebesc de pițigoiul mare cu care se aseamănă. Mai mic decât acesta, e mult mai vioi și mai agresiv, apărându-și teritoriul cu îndârjire. Foarte vocal, poate fi auzit tot anul, fie în perioada de curtare, apărând teritoriul, semnalând un pericol sau „conversând” cu alți membri ai stolului.

Pițigoiul albastru lipsește doar din Islanda, în rest este prezent pe întreg teritoriul Europei, fiind întâlnit și în Asia Mică. La noi în țară lipsește doar din zona alpină.

Este o pasăre sedentară, care cuibărește în zone cu arbori, preferând pădurile de foioase, dar poate fi întâlnit și în păduri de conifere, livezi sau parcuri.

Hrana pițigoiului albastru diferă în funcție de sezon. Primăvara și vara este predominant insectivor, fiind un adevărat acrobat când vine vorba de pozițiile din care prinde hrana. Primăvara mai consumă și nectar sau sevă de arbori. În sezonul rece fructele și semințele devin majoritare în meniu și se alătură și el cetelor mixte de pițigoi care cutreieră în căutarea hranei. Iarna îl putem vedea la hrănitori, fiind printre cei mai agresivi, dacă nu chiar cel mai agresiv invitat la masă.

Cuibărește de regulă izolat, femela amplasând materialul de cuib în scorburi naturale, dar și artificiale. De regulă depune una sau două ponte pe an, de câte 7-13 ouă. Studii efectuate în Cluj-Napoca arată că o pereche de pițigoi albaștri cu 12 pui fac în medie 535 de drumuri la cuib pe zi.

Ca mai toate păsările insectivore mici, și pițigoiul albastru este afectat de utilizarea insecticidelor și de iernile aspre. Uneori mortalitatea depășește 50% din efectivele speciei, victime căzând în special păsările tinere și exemplarele bolnave.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Unul dintre cei mai mici pițigoi de la noi, inconfundabil datorită crestei ascuțite, triunghiulare, vizibilă chiar și atunci când nu e ridicată. E atât de evidentă, încât și numele de gen și cel de specie fac referire la ea, atât grecescul „lophos”, cât și latinescul „cristatus” înseamnă creastă. Penajul e maroniu și alb-murdar.

Pițigoiul moțat este prezent în mai toată Europa, lipsind doar din nordul Scandinaviei. La noi apare în grupele muntoase unde există păduri de molid. Preferă pădurile de conifere și de amestec, cu arbori morți, doborâți sau pe picior, în care cuibărește adesea.

Se hrănește cu insecte, larve ale acestora și alte nevertebrate. Rezident fiind, toamna și iarna consumă și fructe sau semințe (de molid, ienupăr). Și el depozitează surplusul de hrană în diferite crăpături, și îl va consuma în perioadele reci și se alătură cetelor de pițigoi, în căutarea hranei. Vine și la hrănitori, atras și de semințe și de grăsimea animală.

Practicile silvice de înlăturare a lemnului mort și folosirea pesticidelor, alături de iernile grele sunt problemele cu care se confruntă pițigoiul moțat.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Cum le putem ajuta

Putem fi de folos acestor mici cântăreți înaripați în numeroase feluri:

  • Reducând cantitatea de pesticide folosite, creștem sursa de hrană a păsărilor.
  • Amplasând scorburi artificiale, mărim succesul de cuibărire a pițigoiului.
  • Hrănind păsările iarna, le ajutăm să treacă mai ușor peste sezonul rece. Dacă tot le punem semințe în hrănitori, le putem pune și apă în adăpători, au nevoie de hidratare și iarna. Mai multe despre hrănirea păsărilor iarna puteți citi aici.

Lista surselor bibliografice folosite la realizarea acestui articol poate fi consultată aici.

Pițigoi codat
Boicuș
Pițigoi de stuf

Bevezető

Habár egész évben körülöttünk vannak, télen mégis közelebbről és gyakrabban láthatjuk őket. Kicsik és izgatottak, sőtt egyesek színesek, kevert és zajos bandába verődve tűnnek fel kertjeinkben, vagy az etetőink körül. Arra ösztönöznek, hogy változatosabb eledelt kínáljunk fel téli vendégeinknek és a fényképezőgépen tartják ujjainkat a látványos fényképek reményében.

Család/Nem

A cinegefélék a Paridae családba tartozó fajok. Előzőleg a cinegék általános csoportja más eredetű fajokat is tartalmazott, azonban a genetikai vizsgálatok rámutattak, hogy a csoport polifiletikus (megjelenésük alapján egy csoportba vont, de eredet szempontjából távolabbi fajok), így egyes cinege fajok mára már nem tartoznak a Paridae családba. Ilyen például az őszapó (mára már az Aegithalidae család tagja), a függőcinege (mára már a Remizidae család tagja) és a barkóscinege (mára már a Panuridae család tagja).

A cinegék kistermetű madarak, a hazai fajok legfeljebb 15 cm-s testhosszal rendelkeznek, testalkatuk zömök, csőrük rövid és háromszögletű. Énekes madarak, és azok közül is kiemelkedően vokálisak, így majdnem egész évben hallhatjuk csicsergésüket. Például a széncinege komplex repertoárja több mint 40 különböző hangot tartalmazhat. Mivel szociális fajok a költési időszakon kívül, számos kontakt hanggal és riasztó hanggal rendelkeznek amelyek segítségével jelzik egy ragadozó megjelenését, hogy összeverbúválják csoprtjaikat a veszély elhárítására. Nem hiányoznak a párt csalogató és territóriumot védő hangok sem.

A Paridae család képviselői közül Európában 9 faj fordul elő, ezek közül 7 hazánkban is költ, és állandó: széncinege, fenyvescinege, kék cinege, búbos cinege, barátcinege, kormosfejű cinege és a füstös cinege

Hol látod őket

Az északi félteke jellegzetes fajai, így a cinegék széles elterjedéssel rendelkeznek Eupában, Ázsiában, Afrikában és Észa-Amerikában.

Mint fajcsoport, a cinegék megtalálhatóak az országunk teljes felületén, azonban nem mindenhol ugyan azokkal a fajokkal találkozunk. A legszélesebb elterjedésű a kékcinege, megtalálhatjuk egyaránt a Duna Deltában és a hegyvidéken is, maj következik a széncinege melyik a legnépesebb cinegefajunk, de hiányzik a magas hegyvidékekről. A barátcinege és a kormosfejű cinege egymás elterjedését kiegészíti, a barát a dombvidékre míg a kormosfejű a hegyvidékre jellemző. A búbos cinege és a fenyvescinege a hegyvidékre jellemző. A füstös cinege melegkedvelő faj, így többnyire az ország déli részeire jellemző, Erdélyben többnyire a foehn hatás (vagy főn hatás) által befolyásolt Torockói-hegységben.

Táplálkozás

Többnyire rovarevő fajok a költési időszakban, ilyenkor figyelemre méltó mennyiségű rovart és más gerinctelent fogyasztanak. Táplálékukat egyaránt keresik a talajon mint a lombkoronákban, és kimondottan ügyes akrobaták áldozataik becserkészése alatt. Ősztől áttérnek a gyümölcsök és magvak fogyasztására. Még a mogyorót is ki tudják nyitni kitartó csőrrel való ütlegeléssel. Egyes cinege fajok kimondottan leleményesek, a széncinege tűleveleket használ, hogy táplálékához hozzáférjen, a kék cinegék pedig régebben felbontották a házhoz szállított tejesüvegek kupakját, hogy a tejfölhöz hozzáférjenek.

Ősszel és télen gyakrak kevert csoportokban mozognak táplálék után keresgélve. Egyes fajok mint a széncinege a kék cinege és a barát cinege etetőink leggyakoribb vendégei, hol nagy előszeretettel fogyasztják a napraforgómagot, de az állati zsiradékot és a gyümölcsöt sem vetik meg.

Költés

A cinegék általában fák odvaiban költenek, a fészket növényi anyagokból, tollakból és szőrből építik. Nagy sikerrel használják a műodúkat és akár más, általunk nem feltétlen erre a célra létrehozott üreget: postaládák, villany-és gázórák doboza vagy akár virágcserepek. 🙂 Mivel territoriális fajok, magányosan költenek.

Évente több, 5-10 fiókából álló, fészekaljat is felnevelhetnek. A bajnok, a kék cinege, mely akár két fészekaljat is felnevel mindkettőben akár 14 fiókával. E nagy fiókaszámra szükség is van mivel kimondottan magas az éves mortalitás, így kimondottak kegyetlen szelekciós nyomásként hatnak a téli hónapok: hozzávetőlegesen a fiatalok 60%-a és az öreg madarak 50%-a pusztul el a hideg hónapokban.

Vonulás

A hazai cinege fajok állandóak. A hideg hónapokban az elfogyastott táplálékukban többnyire a magvak és gyümölcsök uralkodnak, csak így tudják túlélni a hideg teleket. Ilyenkor vegyes csapatokba verődnek más cinege fajokkal, alkalmanként más fajokkal is, és a zajos sokadalom étel után portyázik kisebb távolságokon.

Képviselő fajok

Széncinege (Parus major)

Országunk és Európa legnagyobb cinegefaja, testhossza nem haladja meg a 15 cm-t, és tömege alig éri el a 20 grammot. Fő bélyegei a sárga has, amelyet egy, a hímek esetében szélesebb és hosszabb, fekete szalag szel ketté és csillogóan fekete feje, fehér pofafoltokkal. A madár jelenlétét az általa kiadott hangok is elárulják, amelyek akár több mint 40 félék is lehetnek. Szinte egész évben hallhatjuk, időnként még tél végén is énekel.

A széncinege egész Európában, Afrika északi részén, valamint Ázsiában jelen van, keleten egészen Japánig és délen Indonéziáig. Nálunk is széles elterjedésű, csupán a nagyon magas alpesi területekről hiányzik, és ugyancsak változatos élőhelyeket foglal el, amelyek közös pontja a fák jelenléte.

Állandó, erdőkben, de parkokban és gyümölcsösökben is költ. Bár az “eredeti” fészkelőhelye a természetes faodú, a széncinege sikeresen elfoglalja az erre a célra kihelyezett műodúkat, de egyéb “építményeinket” is, mint a gáz- és villanyórák dobozait vagy csövek és fém- vagy faoszlopok üregeit. Territoriális, magányosan, évente akár kétszer is költ, fészekalja 5 – 12 tojásból áll.

Tavasszal és nyáron főleg rovarokat és más gerincteleneket fogyaszt, a fiókákat is tetemes mennyiségekkel etetik. Ősszel és télen inkább vegetáriánus, gyümölcs és mag alapú táplálékra tér át. Épp ezért a hideg időszakban nem vonul, hanem más cinkékkel és énekesmadarakkal csapatokba verődik és kis távolságokat megtéve keresgél táplálék után. A házi veréb mellett valószínűleg a leggyakoribb madár a téli etetőkön, ahol magvakat, állati zsiradékot és gyümölcsöket fogyaszt.

Egy nagyon széles elterjedésű faj, amelyik nemcsak alkalmazkodott, hanem hasznot is húz a velünk való együttélésből, így nincsenek természetvédelmi problémái.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Barát cinege (Poecile palustris)

Kistermetű, 11 – 13 cm-es cinege, fényes fekete fejtetővel, fekete állal és világos pofafoltokkal. Háta barna, hasa pedig fehéres színezetű. Nagyon hasonlít a kormosfejű cinegére, ettől legkönnyebben hang alapján lehet elkülöníteni. Kontakthangja egy hirtelen “szricsak”, de számos már hangot is hallat.

A barátcinege csak Skandinávia északi és a európai Földközi térség déli részéről hiányzik. Romániában ennek megfelelően szintén széles elterjedésű, csupán az alföldi alacsony területekről és a hegyvidékről hiányzik, ez utóbbi esetében helyét a kormosfejű cinege veszi át. Lombhullató és elegyes erdőkben, ártéri erdőkben de akár öreg fás parkokban és gyümölcsösökben is találkozhatunk vele.

Költ hazánkban, természetes de akár mesterséges odúkat részesítve előnyben. Rendszerint évente egy, 5-10 tojásból álló fészekaljat rak, amelyet a tojó költ ki, a fiókák felnevelésében azonban már mindkét szülő részt vesz, amelyek néha egész életükre párban maradnak.

Rovarokat és pókokat fogyaszt, főleg a költési időszakban. Ősszel és télen tápláléka jelentős hányadát a gyümölcsök és magok teszik ki, ugyanis a barátcinege is állandó. A költési időszakon kívül élelemraktárakat rejt el a száraz növényzetbe, fák kérgének repedéseibe vagy mohák és zuzmók alá, amelyeket néhány nap után felkeres, hogy táplálkozzon belőlük. Télen megfigyelhető az élelem után kutató vegyes cinkecsapatokban.

A barátcinege széles elterjedésű, méretes állománnyal, így nincsenek természetvédelmi problémái. Az élőhelyek leromlása és fragmentációja, a lombhullató erdők tűlevelűekkel való helyettesítése és a nehéz telek azonban a fő veszélyeztető tényezők, amelyekkel szembesül.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Kék cinege (Cyanistes caeruleus)

Sárga, kék, zöldes, fehér és fekete tollazatával a legszínesebb a nálunk élő cinegék közül. Kerek, kék sapkás feje és a szemét átszelő fekete sáv megkülönböztetik a széncinegétől, amelyre hasonlít. Ennél kisebb, de sokkal elevenebb és agresszívebb, területét hevesen védelmezi. Nagyon vokális, egész évben hallani, legyen az párzási időszak, a terület védelmezése, egy veszély jelzése vagy a csoport többi tagjával folytatott “társalgás” közben.

A kék cinege csak Izlandról hiányzik, amúgy Európa egész területén jelen van és még Kis-Ázsiában is találkozhatunk vele. Hazánkból csak az alpesi területekről hiányzik.

Állandó madár, fás területeken költ, így előnyben részesíti a lombhullató erdőket, de megtalálható tűlevelű erdőkben, gyümölcsösökben vagy parkokban is.

A kék cinege tápláléka évszaktól függően változik. Tavasszal és nyáron főleg rovarevő és egy igazi akrobata, ha a különböző pozíciókról van szó, amelyekben elcsípi táplálékát. Tavasszal a nektárt vagy fák nedveit is elfogyasztja. A hideg időszakban a gyümölcsök és a magvak kerülnek túlsúlyba az étrendjében és csatlakozik a táplálék után kutató cinkecsapatokhoz. Télen láthatjuk az etetőkön is, ahol az egyik legagresszívebb, ha nem a legagresszívebb vendég.

Rendszerint magányosan költ, a tojó a fészekanyagot természetes de akár mesterséges odvakba helyezi el. Évente általában egy vagy két, 7-13 tojásból álló fészekaljat költ. Kolozsváron végzett tanulmányok azt mutatják, hogy egy 12 fiókás kékcinke pár naponta átlagosan 535 utat tesz meg a fészekhez.

Mint szinte minden kistestű rovarevő madár, a kékcinkét is negatívan érinti a rovarítóhasználat és a hideg telek. A mortalitás néha meghaladja az állomány 50%-át, az áldozatok többsége pedig a fiatal madarakból és a beteg egyedekből kerül ki.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Búbos cinege (Lophophanes cristatus)

Az egyik legkisebb cinkefajunk, összetéveszthetetlen a hegyes, háromszögű bóbitája miatt, amely akkor is látható, ha épp nincs felemelve. Annyira nyilvánvaló, hogy úgy a génusz-, mint a fajneve is utal rá; a görög “lophos” és a latin “cristatus” egyaránt búbot jelent. Tollazata barnás és piszkosfehér.

A búbos cinege Skandinávia északi részét leszámítva egész Európában jelen van. Hazánkban a fenyveseknek is otthon adó hegységekben jelenik meg. A tűlevelű és elegyes erdőket kedveli lábon álló, vagy kidőlt holt fákkal, amelyekben gyakran költ.

Rovarokkal, ezek lárváival és egyéb gerinctelenekkel táplálkozik. Mivel állandó, ősszel és télen gyümölcsöket vagy magvakat (fenyő, boróka) fogyaszt. Ő is elraktározza a táplálékfelesleget különböző repedésekbe, hogy a hideg időszakban elfogyaszthassa, és csatlakozik a táplálékot kereső cinkecsapatokhoz is. Az etetőkre is ellátogat, ahol úgy magokat mint állati zsíradékot is szívesen fogyaszt.

A holt fák eltakarítását célzó erdészeti munkálatok, a rovarirtószerek használata, a nehéz telek mellett azok a problémák, amelyekkel a búbos cinege találkozik.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Hogyan segíthetsz nekik

Számos módon nyújthatunk segítőkezet ezen kis, szárnyas virtuózoknak:
– a vegyszerhasználat csökkentésével több táplálékot hagyunk a madaraknak
– műodúk kihelyezésével növelhetjük a szporodási sikerüket
– a téli madáretetéssel számos madárnak segítséget nyújthatunk, hogy átvészeljék a nehéz téli hónapokat. És ha már eledelt adunk akkor tehetünk az etető közelébe vízforrást is mivel szárnyas barátaink meg is szoktak szomjazni télen. Bővebb ismereteket a madarak téli etetéséről itt találnak.

Dacă ți-a plăcut, distribuie
+