Share

Păsările lunii noiembrie – Ciorile

Puțin probabil să găsim o asociere mai bună pentru cerul plumburiu al toamnei, decât un stol croncănitor de ciori. Penajul negru și cântecul nu foarte melodios al unora dintre membrii familiei le-a adus o proastă reputație acestor campioni ai inteligenței din lumea animală. Sperăm ca în noiembrie să facem puțină dreptate acestei familii, pe nedrept, rău famate.

Cioară de semănătură (Corvus frugilegus)

Familia/Genul

Ciorile fac parte din familia Corvidae, de aici rezultând și numele alternativ al acestora, corvide. Sunt păsări de talie medie sau mare, cu corp masiv, picioare robuste și cioc puternic. Sunt practic cele mai mari paseriforme – păsările cântătoare care formează ordinul Passeriformes, deși nu ai spune că se înrudesc cu privighetorile. Sexele sunt asemănătoare, iar penajul multor specii este predominant negru sau gri, cu reflexe metalice.

Este o familie de păsări cu o viață socială extrem de complexă și flexibilă și un coeficient de inteligență foarte ridicat. Sunt capabile să înțeleagă relația cauză-efect, în consecință să evalueze și să planifice acțiuni. Nu mai e demult o noutate că aceste păsări folosesc instrumente sau că membrii familiei sunt surprinși uneori jucându-se precum juvenilii speciei noastre. Au memoria spațială dezvoltată și o durată lungă de viață, care adăugate la lipsa de dușmani naturali, fac din corvide un grup de succes, admirat de noi de-a lungul timpului. Dar tocmai calitățile care ne-au făcut să le îndrăgim, ne fac acum să le blamăm: creierul mare le ajută să profite de toate oportunitățile oferite de mediu și unele specii ajung să se înmulțească peste măsură.

Unde le vezi

Păsări cosmopolite, ciorile se întâlnesc în toată lumea, exceptând sudul extrem al Americii de Sud și regiunile polare. Majoritatea celor peste 120 de specii preferă zonele calde, fiind prezente în zona tropicală, America Centrală și sudul Asiei. În Europa există 11 specii, dintre care în România întâlnim 7: coțofana, gaița, alunarul, stăncuța, cioara de semănătură, cioara grivă și corbul.

Unele specii, cum sunt stăncuța, corbul, gaița și cioara grivă, sunt prezente pe întreg teritoriul țării. Coțofana și cioara de semănătură evită zonele montane, în timp ce alunarul este prezent doar în pădurile de molid și amestec și în jnepenișurile de la munte.

Sunt păsări relativ ușor de observat, datorită mărimii, stilului gregar de viață sau cântecului. Chiar dacă nu este melodios, este cu siguranță sonor! Iar ceea ce le lipsește la muzicalitate, compensează la creativitate, unele specii – gaița, la noi – fiind  imitatoare excelente.

Gaiţă (Garrulus glandarius)
Cioară grivă (Corvus corone cornix)
Alunar (Nucifraga caryocatactes)

Hrana

Corvidele sunt considerate păsări oportuniste și omnivore, atribute care se traduc prin capacitatea lor de a se adapta mediului în care trăiesc și de a profita de tot ceea ce le oferă acesta și în materie de resurse. În mod natural consumă o gamă largă de hrană, care include insecte și viermi, mamifere mici, pui ai altor păsări, fructe, semințe și leșuri. 

Unele specii, în special cele care trăiesc în zone mai reci, depozitează toamna fructe și semințe, pentru zilele grele din anotimpul rece. Această practică este una dintre căile naturale de reîmpădurire. Deși păsările au o memorie remarcabilă, nu mai găsesc miile de depozite făcute în timpul „culesului”, astfel multe semințe neconsumate încolțesc în primăvară, devenind în timp arbori sau arbuști.

Dar apropierea de noi le-a deschis apetitul pentru o altă bogată sursă de hrană, resturile noastre menajere, această preferință fiind cauza creșterii populațiilor unora dintre specii. Oferta aproape permanentă de hrană, dublată de dispariția locurilor clasice de cuibărit și odihnă, le-au adus în orașele noastre în numere atât de mari, încât conviețuirea a devenit dificilă. Va fi nevoie de timp și inventivitate pentru a restabili echilibrul natural al acestor păsări extrem de adaptabile.

Coţofană (Pica pica)

Cuibărit

Cuibăresc de regulă în arbori, cuibul fiind unul simplu, format din crenguțe. De la noi doar coțofana are unul mai elaborat, cu acoperiș. Cuiburile părăsite de ciori sunt folosite de alte specii, în special de răpitoare de zi, cum sunt vântureii.

Preferă arborii maturi, înalți, dar prezenți în grupuri mici, nu compact, ca în pădure. Tocmai dispariția acestui tip de habitat, reprezentat înainte de pâlcurile de arbori de pe terenurile agricole și de aliniamentele de pe lângă șosele, le-a obligat să caute locuri de odihnă în parcurile și grădinile din localitățile noastre, unde încă se mai găsesc astfel de arbori.

Stăncuța este singura cioară de la noi care cuibărește în scorburi, pe care le înlocuiește cu cavități ale construcțiilor. Mai cuibărește și pe stâncării, la fel ca și corbul.

Stăncuţă (Corvus monedula)

Migrație

Grație adaptabilității și tipului de hrănire omnivor, majoritatea speciilor din familie nu migrează. Cele mai nordice pot face ușoare mișcări spre sud sau sud-vest în iernile mai grele sau cu recolte mai slabe de fructe și semințe. Astfel, la noi în țară se observă o creștere a numărului de păsări în timpul iernii, efectivele noastre fiind suplimentate de cele mai nordice. Este cazul ciorii de semănătură, numărul crescut de păsări care iernează în orașe și sporesc conflictul om-pasăre fiind dat de exemplarele sedentare și de cele migratoare.

Specii reprezentative

Probabil cel mai cunoscut, dar cu siguranță cel mai puțin apreciat corvid de la noi, cioara de semănătură este o pasăre de talie mare din familia ei, având un penaj complet negru, cu irizații liliachii. Mai mică decât corbul, se deosebește de acesta și prin ciocul mai puțin masiv, cu baza lipsită de pene, deschisă la culoare. Croncănitul răgușit, nazal, inconfundabil al păsării, poate deveni asurzitor în coloniile aflate în plin elan reproducător.

Specia este întâlnită în Asia și Europa, de unde lipsește doar din Scandinavia, Islanda, sudul Italiei și Spaniei. În România evită zonele montane și pe cele împădurite.

Exemplarele din țara noastră sunt rezidente, dar populațiile nordice coboară spre sud iarna, în căutarea hranei. De aceea, la noi se observă o aglomerare a ciorilor de semănătură în sezonul rece, vizitatorii din nord sporind efectivele locale și suplimentând conflictul nostru cu aceste păsări.

Cioara de semănătură este o specie gregară, care cuibărește în colonii, construind cuiburi în coronamentul arborilor înalți. Bufnițele și vântureii refolosesc cuiburile abandonate de ciori. Deși preferă terenurile agricole, pășunile sau fânațele, întâlnim specia și în orașele cu spații verzi generoase, unde cuibărește și iernează în numere din ce în ce mai mari. Este atrasă aici de locurile de cuibărit și înnoptat, arbori maturi izolați sau în pâlcuri nu foarte dense, care dispar treptat din afara localităților. Dar mai ales foarte ofertanta sursă de hrană – gropile de gunoi deschise și gunoiul menajer – pe care le-o oferim tot timpul anului le aduce lângă noi.

Păsări inteligente și oportuniste, ciorile au o dietă omnivoră. Consumă predominant insecte, râme și semințe, dar vor profita de orice ocazie și vor include în dietă și șopârle, mamifere mici, păsări, sau chiar leșuri. Numele de specie, latinescul frugilegus, e compus din fruges, care înseamnă fructe și lego/legere – a culege și descrie bine obiceiurile alimentare ale păsării. Le putem vedea în numere mari, hrănindu-se pe terenurile agricole, alături de alte ciori.

Și tocmai această preferință alimentară a făcut ca această specie, care pare că s-a înmulțit și ne creează probleme, să aibă, la rândul ei, serioase probleme de conservare în Europa, unde agricultura intensivă i-a redus mult sursa de hrană.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Gaița este cea mai colorată specie de cioară de la noi, cu penajul predominant ruginiu-maroniu și cu albastru striat cu negru pe aripi. Penele ușor alungite de pe cap sunt ridicate uneori ca o creastă. Este ușor de diferențiat de restul corvidelor și chiar dacă este o pasăre precaută, mai greu de observat, prezența ei este marcată și de sunetul de avertizare caracteristic, un puternic și intens, adesea repetitiv, „csciaac!”.

Denumirea latină a genului, garrulus, descrie bine această specie – gălăgioasă, mai ales dacă se adună mai multe păsări la un loc. Dar, este, de asemenea, una dintre speciile care imită foarte bine nu doar alte specii de păsări (șorecarul comun îi iese cel mai bine), ci și mieunatul pisicii, alarme și alte sunete produse de oameni.

Specie comună, cu răspândire largă, ocupă aproape toată Europa, nord-vestul Africii, Orientul Apropiat și partea temperată a Asiei. Și la noi este prezentă pe tot teritoriul țării.

Cuibărește în păduri de foioase și de conifere, dar apare și în parcuri întinse. Poate fi observată mai ales când se hrănește în locuri deschise.

Este o specie rezidentă. Oportunistă și omnivoră, nu e nevoită să ne părăsească iarna. Se hrănește cu insecte, cu puii altor păsări, iar în sezonul rece trece pe o dietă bazată pe fructe și semințe. Consumă nuci, jir, achene de carpen, dar preferatele sunt ghindele, pe care le depozitează încă din toamnă cu miile, prin scorburi sau în sol. Pentru că nu le va consuma pe toate, unele dintre ele se vor transforma în viitori stejari. Iarna vizitează și hrănitorile.

Lucrările forestiere din perioadele de cuibărire sunt una dintre amenințările cu care se confruntă gaița.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Cea mai mică cioară de la noi, de mărimea unui porumbel, stăncuța are un penaj general gri închis, perceput ca negru, cu ceafa și lateralele gâtului gri deschis. Ochii sunt și ei gri-albicioși. Sociabile și foarte vocale, păsările emit frecvent sunete de contact și de alarmă, cel mai cunoscut fiind vibrantul și repetitivul „ciiac”.

Stăncuța se întâlnește în toată Europa, exceptând nordul extrem, în vestul Asiei și nordul Africii. În România este prezentă pe întreg teritoriul țării, inclusiv în golul alpin.

Precum toate ciorile de la noi, și stăncuța este rezidentă, în plus primește iarna vizita exemplarelor din nord, venite aici în căutare de hrană.

Cuibărește semicolonial, câteva perechi grupate, într-o varietate foarte mare de locuri. Este singura cioară care folosește scorburile naturale, dar ocupă cu succes și cavități din clădiri, hornuri, cariere, peșteri, faleze stâncoase și stâncării alpine. Uneori ocupă și scorburi artificiale.

Uneori perechea este menținută pe viață, păsările fiind adesea observate împreună. Legături puternice există și între membrii apropiați de familie, formându-se grupuri serioase care se hrănesc și se odihnesc împreună.

Stăncuța nu se dezice de familie nici când vine vorba de obiceiurile de hrănire. Omnivoră și oportunistă, consumă o largă varietate de hrană, de la nevertebratele predominante în perioada în care are pui, la semințe și fructe, ouă ale altor specii de păsări, până la nelipsitele noastre resturi menajere. De regulă, caută hrana pe sol, dar a fost observată, și adesea fotografiată, hrănindu-se cu ectoparaziți pe oi sau vite.

Este o specie comună, care nu are amenințări serioase. Dar ideal ar fi ca acest lucru să se mențină cât mai mult timp posibil. Experiența ciorii de semănătură din vestul Europei ne arată că a fi specie comună la un moment dat nu e o garanție că lucrurile vor rămâne la fel.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Cea mai puțin cunoscută cioară de la noi, alunarul, are dimensiunile unei gaițe, dar coada mai scurtă și ciocul mult mai lung. Diferă de gaiță și la penaj, care este predominant maro-ciocolatiu cu pete albe, dar și la vocalize, alunarul fiind relativ tăcut.

În Europa specia poate fi întâlnită în zona temperată și are o distribuție estică, fiind absentă din partea vestică a continentului. La noi este prezentă doar în zona montană. Nu migrează, petrece iarna aici.

Cuibărește în zona pădurilor de molid și jnepeniș, solitar și devreme. Cuibul, construit de ambii parteneri din crenguțe și alte materiale vegetale, este amplasat în conifere dense, aproape de trunchi, la înălțime.

Numele păsării în română, engleză, maghiară și latină face referire la obiceiurile alimentare ale păsării. Alunarul se hrănește cu semințe de conifere, alune și nuci, pe care le poate deschide cu ajutorul bătăilor repetate ale ciocului puternic. Precum gaița, ascunde hrana începând de prin vară, în general în sol, în crăpături sau cuiburi părăsite de păsări. Memorează locul cu precizie și iarna găsește semințele și sub straturi groase de zăpadă. Este însă o specie omnivoră, ca orice corvid, primăvara și vara consumă multe nevertebrate, păsări și mici mamifere.

Cu populații relativ stabile în Europa, problemele alunarului sunt date de managementul forestier nepotrivit și de incendii.

Puteți citi mai multe despre această specie aici.

Cum le putem ajuta

Susținând agricultura prietenoasă cu natura, care păstrează peisajul mozaicat, cu arbori și arbuști care delimitează parcelele, lăsăm și acestor păsări locuri de cuibărit și odihnă. Astfel, numărul celor care vor vizita localitățile va scădea.

Ne putem ajuta și pe noi dacă gestionăm responsabil deșeurile menajere. Gropile de gunoi deschise de la marginea localităților, precum și mizeria din localități sunt surse de hrană care atrag constant un număr mare de păsări.

Speciile din familie care se întâlnesc la noi nu au probleme de conservare. În schimb, la nivel european, conform Listei Roșii publicată recent de BirdLife International, cioara de semănătură a trecut în categoria Vulnerabil, din cauza declinului populațional. Aceeași specie care la noi creează probleme prin populații numeroase, a ajuns ca în vest să aibă ea probleme de efective. Mesajul e clar: chiar și speciile comune la un moment dat, pot deveni în timp amenințate.

Mitologie 

Corvidele au avut un rol important în miturile și poveștile noastre. Iar dintre ele, corbul este prezent în mai toate mitologiile lumii, fiind o pasăre paradox: era venerată pentru inteligența și puterile ei magice, dar temută și urâtă ca aducător de prevestiri/vești rele, război sau moarte. Nu l-a ajutat deloc nici cântecul perceput ca strident, disonant, nici prezența pe câmpurile de luptă, unde se hrănea din cadavrele luptătorilor căzuți. A fost persecutat sever de-a lungul timpului, lucru care încă se întâmplă corvidelor în multe locuri. L-a însoțit pe Odin, sub forma unei perechi de corbi care culegeau informațiile din regat, dar a însoțit sau transportat și alte zeități, precum și sufletele morților în lumea de dincolo, ba chiar a creat lumea indienilor din Pacificul de Nord-Vest. În lumea reală a fost un apreciat animal de companie, când era încă legal acest lucru, i-a influențat pe Charles Dickens, J.R.R.Tolkien, George R.R. Martin și mai ales Edgar Allan Poe în operele lor, și-a împrumutat imaginea unor steme și blazoane – Corvineștii (Hunyadi) fiind unul dintre beneficiari – și este un apreciat subiect al cercetărilor, ornitologilor și etologilor pasionați de capacitățile cognitive ale păsărilor.

Lista surselor bibliografice folosite la realizarea acestui articol poate fi consultată aici.

Bevezető

Az ősz ólomszürke égboltjához nehezen találhatunk jobb társítást mint a károgó varjak csapatai. A fekete tollazat és a nem kimondottan dallamos ének sokak számára rossz fényben tünteti fel az állatvilág eme intelligencia bajnokait. Reméljük, hogy novemberben sikerül ennek az igazságtalanul rossz hírnévvel rendelkező családnak igazságot szolgáltatni.

Család/Nem

A varjak a varjúfélék (Corvidae) családjába tartoznak. Közepes és nagytestű madarak, robusztus testalkattal, erős lábakkal és csőrrel. Tulajdonképpen a legnagyobb énekesmadarak – azon madarak melyek a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartoznak, habár nem nagyon gondolnánk, hogy a fülemülék közeli rokonai. A nemek hasonlóak és a fajok többségének tollazata többnyire fémesen irizáló fekete és szürke színezetű.

A család számos faja kimondottan intelligens és komplex szociális életformát folytat. Képesek megérteni az ok-okozati összefüggéseket és ennek következtében megtervezni és kiértékelni tetteiket. Már régen ismert, hogy a számos varjúféle használ eszközöket és többször is megfigyelték, amint a rokon egyedek a gyermekekhez hasonlóan játszanak. Emlékezetük és térbeli tájékozódási képességük jól fejlett. Hosszú életű madarak, kevés természetes ellenséggel, így nem csoda, hogy egy kimondottan sikeres csoport, melyet az ember is csodált a történelem folyamán. Sajnos pont azon tulajdonságaik, amelyek miatt megkedvetük, teszik ellenszenveink alanyaivá is őket: a jól fejlett kognitív képességük lehetővé teszi, hogy remekül kihasználják a környezetük által nyújtott lehetőségeket, és egyeseknek, hogy nagy mértékben elszaporodjanak.

Hol látod őket

Kozmopolita fajok, melyek a Dél-Amerikai kontinens déli részét és a sarkokat leszámítva mindenhol előfordulnak. A több mint 120 faj zöme a melegebb éghajlatokat kedveli, így a trópusokon, főleg Közép-Amerikában és Délkelet-Ázsiában található meg. Európában 11 faj fordul elő, amelyek közül 7 Romániában is: szarka, szajkó, fenyőszajkó, csóka, vetési varjú, dolmányos varjú és holló.

Egyesek, mint a csóka, a holló, a szajkó vagy a dolmányos varjú, az ország teljes területén előfordulnak. A szarka és a vetési varjú elkerüli a hegyvidéket, míg a fenyőszajkó csak a hegyvidéki fenyvesekben és borókásokban fordul elő.

Viszonylag könnyen megfigyelhetőek testméretük, viselkedésük, nagy mozgékonyságuk és hangjuknak köszönhetően. Habár énekük nem dallamos, hangosnak hangos! És ami zeneiségükből hiányzik, kompenzálják leleményességgel – egyes fajok, mint a szajkó, kiváló hang imitátorok (innen eredhet a “szajkózni” kifejezés is).

Táplálkozás

A varjúfélék opportunisták és mindenevők, tulajdonságok, melyek nagymértékben segítik őket a környezetük feltételeihez való gyors alkalmazkodásban, így jól kihasználnak minden adódó lehetőséget és erőforrást. Természetes körülmények között is széles a táplálékspektrumuk, elfogyasztanak rovarokat, férgeket, kisemlősöket, madarak fiókáit, gyümölcsöket, magvakat és még dögöket is. Egyes fajok, főleg a hidegebb területeken, gyümölcsöket és magvakat raktároznak a téli hónapokra. Bár elképesztő az emlékezetük, számos mag nem kerül elfogyasztásra, így a raktáraik helyén fák, vagy bokrok nőnek idővel.

Az ember közelében ugyanakkor feltárult számukra egy sokkal bőségesebb táplálékforrás, a háztartási hulladék, ami nagy számban vonza több fajukat is. A kimeríthetetlen táplálékforrás és a természetes élőhelyeik eltűnésének következtében nem csoda, hogy beköltöztek a városainkba. Szociális viselkedésüknek köszönhetően nagy csapatokat alkotnak, ami megnehezíti az együttélést és időre, valamint leleményességre lesz szükség, míg megtaláljuk a megfelelő megoldásokat ezen újszerű konfliktusra.

Költés

Többnyire fákon fészkelnek, gallyakból épített fészkeik egyszerűek. Hazánkban csak a szarka épít összetettebb fészket, tetővel is ellátva. A varjak elhagyott fészkeit számos más faj is használja, főleg nappali ragadozók mint a vércsék.

Kedvelik az öreg, magas fák alkotta kis csoportokat, ahol a fák elszórtan helyezkednek el, nem olyan sűrűn, mint az erdőkben. Pontosan az ilyen típusú, a szántók közötti facsoportok és útmenti fasorok által alkotott élőhelyek eltűnése az, ami a városok parkjaiba és a kertekbe kényszeríti őket, ahol hasonló körülményeket találnak.

A csóka az egyetlen varjúféle, amely odvakban költ, így gyakran megtelepszik az épületek üregeiben vagy, a hollóhoz hasonlóan, sziklákon is fészkel.

Vonulás

Bár alkalmazkodó képességüknek és mindenevő táplálkozásuknak köszönhetően a többségük nem vonul, az északi állományok délre, vagy délnyugatra húzódhatnak a téli hónapokban. Így a hideg időszakban hazánkban számuk megnő, mivel a hazai populációk az északi vendégekkel gyarapodnak. A legfeltűnőbb példa a vetési varjú, aminek állományai a városok parkjaiban telelnek az északi vendégekkel együtt, így az emberrel való konfliktus kihangsúlyozódik.

Képviselő fajok

Vetési varjú (Corvus frugilegus)

Valószínűleg a legismertebb, és biztosan a legkevésbé értékelt hazai varjúféle, a vetési varjú a család egy nagyméretű képviselője, teljesen fekete, lilásan irizáló tollazattal. Kisebb, mint a holló és ettől a kevésbé masszív csőre és világos, tollak nélküli csőrtöve is elkülöníti. Rekedt, orrhangú, összetéveszthetetlen károgása fülsiketítővé válhat a költési lázban égő kolóniák közelében.

A faj Ázsiában és Európában fordul elő, ez utóbbi kontinensen hiányzik Skandináviából, Izlandról valamint Olaszország és Spanyolország déli részeiről. Romániában kerüli a hegyvidéki és az erdőkkel borított területeket.

A hazai állomány állandó, de az északi populációk, táplálék után kutatva, délebbre húzódnak a tél beköszöntével. Így nálunk hatalmas vetési varjú csapatok figyelhetők meg a hideg hónapokban, mivel az északi vendégek felduzzasztják a helyi állományokat és megszaporítják a konfliktusainkat ezekkel a madarakkal.

A vetési varjú egy társas faj, amely telepesen, magas fák lombkoronájában költ. A baglyok és a vércsék újrahasználják a varjak elhagyott fészkeit. Bár a szántóföldeket, legelőket és kaszálókat részesítik előnyben, a nagy kiterjedésű zöldövezetekkel rendelkező városokban is találkozunk a fajjal ahogy egyre nagyobb számban költ és telel. A fészkelő- és éjszakázóhelyként használt magányos vagy kis elszórt csoportokat alkotó öreg fák vonzzák őket, amelyek lassan eltűnnek a településeken kívülről. De főleg a nagyon bőséges táplálékforrás – a nyílt szeméttelepek és a háztartási hulladék – amelyet egész évben a rendelkezésükre bocsátunk, hozza őket a közelünkbe.

Intelligens és opportunista madárként a varjak mindenevők. Főleg rovarokat, gilisztákat és magokat fogyasztanak, de minden lehetőséget kihasználnak és gond nélkül beiktatnak a táplálékukba gyíkokat, kisemlősöket, madarakat vagy akár dögöket is. A fajnév, a latin frugilegus, a terméseket jelentő fruges és a lego/legere – leszedni szavakból áll össze és remekül leírja a madarak étkezési szokásait. Nagy számban láthatjuk őket, amint a szántóföldeken táplálkoznak, gyakran más varjak társaságában.

És pontosan ez a táplálkozási preferenciája, amely miatt úgy tűnik, hogy elszaporodott és problémákat okoz az, amely miatt a faj komoly konzervációs problémákkal küzd Európában, ahol az intenzív mezőgazdaság jelentősen lecsökkentette a táplálékforrását.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Szajkó (Garrulus glandarius)

A szajkó a legszínesebb nálunk élő varjúféle, túlnyomórészt rozsdabarna tollazattal, szárnyán pedig kék-fekete csíkozottsággal. A fejtető tollai enyhén megnyúltak és időnként bóbitaként felemelhetőek. Könnyű megkülönböztetni a többi varjúfélétől, és bár óvatos, nehezebben megfigyelhető madár, jelenlétét elárulja jellegzetes, erőteljes, rekedt riasztóhangja, egy gyakran ismételt, “skrék!” kiáltás.

A génusz tudományos neve, garrulus, remekül leírja ezt a fajt – zajos, főleg ha több madár is összegyűl egy helyen. Ugyanakkor azon fajok egyike is, amelyik remekül utánoz nem csak más madarakat (az egerészölyv megy neki a legjobban), hanem macskanyávogást, riasztók lármáját és más, ember által produkált hangokat.

Gyakori, széles elterjedésű faj, megtalálható szinte egész Európában, Afrika északkeleti részén, a Közelkeleten és Ázsia mérsékelt égövi részein. Nálunk is az ország teljes területén előfordul.

Lombhullató és tűlevelű erdőkben fészkel, de a nagyobb parkokban is megjelenik. A legkönnyebben akkor láthatjuk, amikor nyílt területeken táplálkozik.

Állandó faj. Opportunista és mindenevő, így nem kell távoznia a téli hónapokra. Rovarokkal és más madarak fiókáival táplálkozik, míg a hideg időszakban gyümölcs és mag alapú táplálékra vált. Elfogyasztja a diót, bükkmakkot, a gyertyán termését, de kedvence a tölgymakk, amelyet még ősszel ezrével raktároz el faodvakba vagy a talajba. Mivel nem fogyasztja el mindet, némelyükből idővel tölgyfa lesz. Télen ellátogat az etetőkre is.

A költési időszak közbeni erdészeti munkálatok a szajkót veszélyeztető fő tényezők egyike.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Csóka (Corvus monedula)

A csóka a legkisebb nálunk élő varjúféle, galamb méretű, tollazata, bár feketének tűnik, valójában nagyrészt sötétszürke, a tarkón és a nyak két oldalán pedig világosszürke. A szemek fehéresszürkék. Szociálisak és vokálisok, gyakran hallatnak kontakt- és riasztóhangokat, ezek közül a legismertebb a vibráló, ismétlődő “csjakl”.

Egész Európában megtalálható, az egészen északi területeket leszámítva, illetve Ázsia nyugati és Afrika északi részein is. Romániában az ország teljes területén előfordul, még az alpesi zónában is.

Akárcsak a nálunk élő többi varjúféle, a csóka is állandó, illetve állománya télen kiegészül a táplálékkeresés céljából idelátogató északi egyedekkel.

Laza, néhány páros telepekben, változatos helyeken költ. Az egyetlen varjúféle, amelyik természetes odúkat használ, de sikeresen elfoglalja épületek mélyedéseit, kéményeket, kőbányákat, barlangokat, sziklafalakat és magashegyi sziklameredélyeket. Alkalmanként mesterséges odúkban is fészkelhet.

Időnként egész életükre állnak párba és a pár tagjait gyakran látni együtt. A közeli családtagok között is szoros a kötelék, az ilyen típusú méretes csapatok együtt táplálkoznak és pihennek.

A csóka nem tagadja meg származását a táplálkozási szokások tekintetében sem. Mindenevő és opportunista, a táplálékok igen széles választékát fogyasztja, a fiókanevelési időszakban túlsúlyban levő gerinctelenektől a magokon és gyümölcsökön valamint más madarak tojásain át az elmaradhatatlan háztartási hulladékainking. Rendszerint a talajon keresi táplálékát, de megfigyelték, és gyakran lefényképezték, amint juhok vagy szarvasmarhák hátáról szedeget ektoparazitákat.

Közönséges faj, amelyet nem fenyegetnek komoly veszélyek. Jó lenne, ha ez minél hosszabb ideig így is maradna. A vetési varjúval kapcsolatos nyugat-európai tapasztalatok megmutatták, hogy egy adott pillanatban gyakori fajnak lenni nem garancia arra, hogy ez így is marad.

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Fenyőszajkó (Nucifraga caryocatactes)

A fenyőszajkó, a legkevésbé ismert varjúfélénk. Méreteiben hasonló a szajkóhoz de farka rövidebb, csőre hosszabb és tollazata fehér foltokkal tarkított sötétbarna. Továbbá hangjuk is eltérő, valamint a fenyőszajkó viszonylag hallgatag.

Európában mérsékelt övi, valamint keleti elterjedésű faj. Hazánkban kizárólag hegyvidéken költ. Nem vonul, a teleket is ithon tölti, bár ilyenkor találkozhatunk vele a dombvidéken is.

Viszonylag korán és magányosan költ a lucosok és törpefenyvesek zónájában. A gallyakból és más növényi anyagból épített fészek építésében mindkét szülő részt vesz, amit a fák törzséhez közel, nagyobb magasságokban helyeznek el.

A faj neve magyarul, románul, angolul és latinul is a táplálkozási szokásaira utal. Többnyire fenyőmagvakkal, mogyoróval és dióval táplálkozik miket erős csőrével tud felbontani. A sajkóhoz hasonlóan a földben, repedésekben vagy elhagyott madárfészkekben éléskamrákat halmos fel a nyári hónapok alatt. Akár több ezer rejtekhelyet is létrehozhat, amit télen kimondottan nagy sikerrel meg is talál még a hó alatt is. Azonban mint a többi varjúféle, a fenyőszajkó is mindenevő. Tavasszal és nyáron nagy mennyiségben fogyaszthat gerincteleneket és akár madarakat és kisemlősöket is.

Európában állományai viszonylag stabilak, a fajt többnyire az agresszív erdőgazdálkodás és az erdőtüzek veszélyeztethetik

További információkat a faj megjelenéséről, ökológiájáról és védelméről itt találnak.

Hogyan segíthetsz nekik

Természetbarátabb mezőgazdaság támogatásával, ami megőrzi a mozaikos tájat, fasorokkal, bokrosokkal és a szántók közötti kisebb facsoportokkal, költő és pihenő helyet biztosítva a csoport fajainak, aminek köszönhetően kevesebb madár kényszerülne beköltözni városainkba.

Továbbá önmagunkon is segíthetnénk, ha felelősségteljesebben kezelnénk a háztartási hulladékainkat. A nyitott szemétlerakatok és az utcáinkon található szerves hulladék mind táplálékforrást jelentenek a varjaknak, így nem csoda, hogy nagyobb számban vonzzák ezeket az intelligens madarakat.

Jelenleg a hazai varjúfélék nem szembesülnek komolyabb problémákkal, azonban kontinens szinten a BirdLife által frissen közzétett vörös lista alapján a vetési varjú bekerült a sebezhető (Vulnerable) kategóriába a jelentős állománycsökkenésének köszönhetően. Ugyanaz a faj, ami nálunk kellemetlenségeket okoz a városainkban megjelenő sokaságával, nyugaton már problémákkal küzd. Az üzenet nem kétséges: még a közönséges fajok sem sérthetetlenek.

Mitológia

A mondáinkban és meséinkben a varjúfélék mindig fontos szerepet játszottak. Közülük is a holló a legelterjedtebb világszinten. Egy valóságos paradoxon: bálványozták intelligenciájának és varázserejének köszönhetően, de ugyanakkor félték és megvetették, mint háborút vagy halált hozó óment. Népszerűségének nem tett jót sem a disszonáns kárrogó éneke, sem a csatatereken való jelenléte, ahol a holtesteken táplálkozott, így nem meglepő, hogy történelmünk alatt folyamatos üldöztetésnek volt kitéve, ami sok helyen a mai napig jellemző a varjakkal szemben. Odin kísérője volt egy hollópár formájában, akik megfigyelték és híreket hoztak az uradalmából, de már istenségeket is kísért, és még szállított is, vagy a holtak lelkét szállította a túlvilágra, sőt, világot is teremtett az észak-amerikai északnyugati partvidéki és fennsíki indiánok mondái alapján. A való világban házikedvencként tartották, amig ez még törvényes volt, így ihletet merített tőle műveihez Charles Dickens, J.R.R.Tolkien, George R.R. Martin és főként Edgar Allan Poe, továbbá címerállatként viselték – jól ismert példa a Hunyadi család – és végül, de nem utolsó sorban, kimondottan figyelemben részesül a viselkedéssel és kognitív képességekkel foglalkozó etológusok és ornitológusok körében.

A “hónap faja” rovat létrehozásához szükséges hivatkozáslistát itt lehet megtekinteni.

Dacă ți-a plăcut, distribuie